JátéKonzol

A svéd Massive Entertainment két Ground Control játékával új perspektívát adott az RTS stílusnak, a harcoló egységek közelébe helyezve a kamerát. A hét évvel ezelőtti első részt 2004-ben követte a folytatás, a fejlesztők pedig mostanra fejezték be harmadik játékukat, melyben igen jól eltalált arányban egyesítették a valós idejű stratégiai stílust akció elemekkel.

A történet egyfajta alternatív közelmúltat mutat be, az 1980-as évek végén, a hidegháború időszakában. A szovjetek váratlanul lerohanják Seattle-t, és megkezdik az USA nyugati részének elfoglalását. Itt jön a képbe főhősünk, aki az egyik amerikai csapat parancsnokaként kap különböző feladatokat az invázió visszaverésében. A sztori aztán kis időbeli (vissza)ugrálások mellett Franciaországba és Norvégiába is továbbviszi csapatainkat. Háromféle átvezető jelenet segíti a történetmondást. Egyrészt "diavetítéssel" kísért telefonbeszélgetéseket hallhatunk, melyek leginkább egyes szereplők magánéletébe engednek bepillantást, például hallhatjuk a frontról kislányának és feleségének hazatelefonáló katona beszélgetését. Ezután a töltési idő kitöltésére egy térképen követhetjük nyomon az aktuális eseményeket, miközben Alec Baldwin narrációját hallhatjuk. Végül a küldetés megkezdése előtt a játék engine-jével készült, moziszerű jelenetet is láthatunk, mely jellemzően az adott haditervet ismerteti. A történet elkészítése során amúgy nem kisebb szerző segítette a Massive csapatát, mint Larry Bond bestseller-író, aki Tom Clancy társszerzője volt a Vörös vihar (Red Storm Rising) regénynél.

A 14 egyszemélyes misszió tehát amerikai területekről Európába és a Szovjetunióba viszi a játékost, majd visszatérünk ismét "hazai" helyszínekre. Minden egyes küldetés egy-egy fő feladattal indul, aztán ahogy haladunk előre, újabb és újabb célokat tűznek ki számunkra, sok esetben másodlagos teendőként, melyeket néha időkorláttal kell teljesíteni. A missziók struktúrája gyakorlatilag tökéletes, mindig pont annyi információt és tennivalót kapunk, amely belátható időn belül teljesíthető, ha pedig egy-egy váratlan esemény következik be, addigi feladatunkat másik csapatnak adják át. Nem kell tehát egyszerre több frontra koncentrálnunk, a számítógép vezérel mindig néhány további hadtestet, akik velünk párhuzamosan vesznek részt a harcokban, hol tőlünk távolabb, hol minket segítve, hol pedig a mi segítségünket kérve. Az egyszemélyes küldetések során a sztorinak megfelelően két fél, az amerikai és a NATO csapatok egységeit irányíthatjuk, multiban azonban a harmadik oldal, a szovjetek is elérhetővé válnak.

A kampány megkezdése előtt a program javasolja, hogy menjünk végig a tutorialon, azonban őszintén szólva ez egy kissé gyenge pontja a játéknak. Számomra legalábbis túlzottan lassú és szájbarágósnak tűnt – de szerencsére átugorható. Persze egy RTS-ekben teljességgel járatlan játékosnak nem árthat, de néha talán még számukra is túlzás lehet, amilyen feladatokat adnak az oktatás során. Ráadásul a kampány küldetései során is kapunk felbukkanó ablakokban tippeket, melyek általában bőven elégnek bizonyultak. Mindemellett a küldetéssorozat felépítése is elég jó lett, hogy annak során sajátítsuk el lépésről lépésre a tökéletes irányítás trükkjeit. Az is megfigyelhető, hogy az egyszemélyes játékrész nagyon jól előkészíti a játék fő erősségében, a multiplayer ütközetekben való részvételt. Sok esetben ugyanis itt is lekorlátozzák a választható egységek típusát, vagy egy fix csapattal indítanak neki a pályának, de van olyan epizód is, amikor csak és kizárólag a légi támogatás irányításával kell foglalkoznunk. De a World in Conflict amúgy sem az óriási csapatmozgatásokkal operáló hadműveletek játéka, jellemzően 10-15 egységünk lehet maximum egy-egy küldetés során.

Mindezt egy kicsit jobban kifejtve térjünk át az erőforrás-kezelés részre. A játékban megfeledkezhetünk mindenféle mikromenedzsmentről és bázisépítésről. A kiinduló csapatunkat a legtöbb esetben erősítés behívásával bővíthetjük, melyeket a kapott pontokból válogathatunk össze, és a kiválasztott zónába dobják le nekünk ejtőernyővel. Elesett egységeink pontértéke aztán fokozatosan visszakerül a rendelkezésünkre álló pontszám-keretbe, így nem maradunk csapat nélkül. Néha pedig ingyenes egységeket is behívhatunk ugyanilyen módon. Arra kell csak figyelnünk, hogy az utánpótlás beérkezése időbe telik, és a szállítmány megérkezte után bizonyos ideig nem hívhatunk újabb egységeket. A másik erőforrást a külső taktikai támogatásra rendelkezésünkre álló pontszám jelenti. A különböző erejű tüzérségi támogatástól a szőnyegbombázáson és a légi egységek eliminálásán keresztül egészen a nukleáris bombáig a pusztító fegyverek széles palettáját bocsátja rendelkezésünkre a program. Persze mindegyik az erejének megfelelően fogyaszt több-kevesebb pontot, így érdemes jól meggondolni, mire is van szükségünk. Egy adott típusból egyszerre maximum hármat rendelhetünk meg, utána meg kell várnunk a feltöltődésüket.

Egységeink garmadája négy csoportra oszthatók. A béta alatt nem választottam sose a gyalogság szerepét, az egyszemélyes küldetések azonban rávilágítottak, hogy ez hiba volt: sérülékenységük ellenére nagyon erősek tudnak lenni, lazán szétlőnek tankokat és helikoptereket is, és ha berakjuk őket épületekbe, vagy beküldjük őket az erdőbe, viszonylagos védtelenségük is sokat javul. A tankok természetesen minden hasonló RTS játék részét képezik, így itt se maradunk a híján a különböző páncélosoknak. A harmadik csoportot a tüzérség és a légelhárító egységek jelenti, ezek elsősorban a közelharcra alkalmatlan, de távolról igen erős pusztítást végző harci járműveket jelentik. Végül pedig a légtér se marad üresen, csapatszállító Black Hawk-tól kezdve a légiharcban remekelő Super Cobrákon át pusztító Apache-kig különböző helikoptereket is irányíthatunk a játékban. Ahogy azt szintén megszokhattuk más RTS-ekben, minden egység rendelkezik speciális képességekkel is, például speciális lövedékek vagy füstfelhő. Ezek használata után szintén el kell telnie kis időnek, hogy újra rendelkezésünkre álljanak. A három fél egységei között túl sok eltérés nem tapasztalható, elsődlegesen megjelenésükben különböznek, cserébe persze a multi részben teljesen kiegyensúlyozott csapatokat kapunk.

A multiplayer játékról a béta kapcsán már írtunk, így itt csak röviden foglalnám össze. A World in Conflict igazi különlegessége, hogy a többi hasonló stratégiától eltérően bármikor beszállhatunk egy-egy összecsapásba, nem kell megvárnunk a következő forduló kezdetét. Multi játék során a négyfajta szerep közül kell kiválasztanunk a nekünk tetszőt – a fent említett négyféle egységcsoportnak megfelelően. Bármelyiket is választjuk, elérhetőek maradnak a három másik típus egységei is, csak aránytalanul több pontért juthatunk hozzájuk – de a legerősebb egységek még így is elzárva maradnak előlünk –, így érdemes a választásnak megfelelő csapatot összeállítanunk. Ami pedig – pont emiatt a szerepmegosztás miatt – a legfontosabb: ebben a játékban elkerülhetetlen a csapatmunka. Egy gyalogsági vagy tanktámadás pillanatok alatt kudarcba fulladhat, ha nem kapunk légi vagy tüzérségi támogatást mellé valakitől. De ahogy mi rászorulhatunk a többiekre, úgy kérhetik a többiek is segítségünket. A hatékony együttműködést segítik a kommunikációs lehetőségek is: a szöveges jelzések mellett VoIP is a játék részét képezi, így élőszóban tarthatjuk a kapcsolatot csapattársainkkal. Kíváncsian várjuk, hogy a játék megjelenését követően is hasonló pörgés lesz-e a játékszerveren, mint a béta idején volt.

A grafikára egyáltalán nem lehet panasz, nem véletlen, hogy az NVIDIA is egyfajta etalonként említi mostanában a World in Conflictet. Az egységek kidolgozottsága nagyszerű, közelről aprólékos, távolról pedig még mindig elég jól látunk mindenkit ahhoz, hogy látványos legyen az egész, tehát például gyalogosaink nem kis pöttyökké mennek össze, innen is láthatjuk mozgásukat, és például a hóban hagyott nyomukat. Talán annyit tudok kifogásolni, hogy szívem szerint kicsit magasabbra is emeltem volna néha a kamerát, de mivel csapataink jellemzően nem szóródnak szét túlzottan a terepen, és a küldetések is kis területekre koncentrálnak, végülis jól megvoltam e nélkül is. A legfőbb látványelem persze mi más lenne, mint a robbanások, melyekből kapunk épp eleget. A kilőtt rakéták a szemünk láttára húznak át a légtéren, hogy aztán a célba érkezve óriási fényeffekttel kísérve végezze a pusztítást.

Végül pedig megemlíteném, hogy a menükből az tűnt ki, hogy a játék teljeskörűen modolható lesz. Így aztán várhatóan rengeteg felhasználói tartalomra is lehet majd számítani, jelentősen meghosszabbítva ezzel a játék élettartamát. Új pályák, esetleg új egységmodellek, játékmódok – ki tudja, mi mindenre nyújtanak majd lehetőséget a fejlesztők a majdan kialakuló lelkes közösségnek.

Miközben alapvetően nem sok újdonságot hoz az RTS-ek közé a World in Conflict, az akció irányba való erőteljes nyitással és az igen erős multiplayer játékmóddal mégis sikerült az idei év egyik legjobb stratégiai játékát elkészíteniük a svéd srácoknak. A megszállott stratégák persze húzhatják a szájukat a HP alapú sérülési rendszer meg a sok robbanás miatt, de én úgy érzem, a szélesebb közönség számára fogyaszthatóbbá tett játékstílussal több új játékost nyerhet a játékipar ezen szegmense, mint amennyien esetleg fanyalognak a játék láttán. Aki pedig még ezek után is bizonytalan, a demo segítségével eldöntheti, ad-e több esélyt is a World in Conflictnek.