JátéKonzol

Mi kell a sikerhez? Egy FPS esetén gyakorlatilag elengedhetetlen a kiváló, élethű, az utolsó részletig precíz grafika. Emellett, illetve ezt kiegészítve a másik kulcskérdés a hangulat, a beleélhetőség. Amikor valóban úgy érezzük, hogy ott rohanunk Normandia mezőin vagy Olaszország lankáin, a monitor előtt ülve is behúzzuk a nyakunkat a fütyülő lövedékek elől, valamint a valós életben az egeret csapkodnánk a földhöz, amikor virtuális kezünk között elakad a Thompson géppisztoly. Ebbe a beleélhetőségbe nagy segítséget jelentenek az élethű hangok, és az események forgatagához passzoló zenék. Végül az FPS-eknél sorsdöntő lehet még a multiplayer rész, amely a már unalomig kiismert egyjátékos küldetések után a program szavatosságát hivatott kitolni, attól függően, hogy mennyire nyújt sokszínű és élvezetes lehetőségeket, és mennyire lehet belefeledkezni a virtuális harcostársainkkal való küzdelembe.

A Medal of Honor: Allied Assault annak idején kétségtelenül jelesre vizsgázott a fent említett tényezőkből, kiegészítőivel megtámogatva még sokáig tartogatott kihívásokat. Az új Medal of Honor: Airborne esetében pedig az a kérdés, hogy a készítők visszanyúltak-e a debütáló játékhoz, annak megoldásait vitték-e tovább, avagy teljesen új alapokra helyezték-e a játékmenetet. Illetve hogy a (rövidebb alcím hatására már szó szerinti) Mohások tábora mennyire tudja majd szívébe zárni az új alkotást.

Mivel ebben a részben nem a bokorugró frontharcos szerepét kapjuk meg, hanem az elit ejtőernyősét, így meg kell ismerkedünk az ernyőzés fortélyaival a tutorialban. Ez a játék egyik kulcstényezője, hiszen ejtőernyősként minden küldetést a repülőgépből kiugorva kezdünk, és baromira nem mindegy, hogy hol és hogyan érünk földet. Nyilván nem lenne hosszú életű az az amerikai katona, aki mondjuk egy német géppuskafészek kellős közepében landol... No és a földet érés minősége sem elhanyagolható szempont, mert életek múlhatnak azon (mind a miénk, mind az ellenségé), hogy sikerül-e magabiztosan, két lábra leszállni, és azon nyomban osztani a gyilkot, vagy pedig egy rázós zuhanás után még hosszú ideig kell hemperegnünk az ernyőbe gabalyodva, esetleg törött lábbal kínlódni, miközben mindenfelől az ellenség nyomjelzői süvítenek...

Tehát a játék további menetét eldöntő elsődleges momentum, hogy merre sikerül földet érnünk. Taktikától és vérmérséklettől függően (és persze a véletlen/bénaság faktort is beleszámítva) választhatunk egy félreesőbb, kietlenebb landolási pontot, ahol van időnk és lehetőségünk összeszedni magunkat és szép módszeresen levadászni az ellenséget, avagy rögtön beleugorhatunk a legvadabb, öldöklő csaták kellős közepébe. Mindkét út célravezető lehet, bár tapasztalataim szerint inkább az első lehetőség jelenti a biztosabb győzelmet. Szóval a küldetések előtti eligazításon mindenképp vizsgáljuk meg behatóan a játékteret, mérjük fel a kulcsfontosságú pontokat, az optimális landolási zónákat, aztán pedig az ugrásnál ezeket célozzuk meg.

Ez így szépen hangzik, de ne aggódjunk, a gyakorlatban (az éles ugrásnál) olyan gyönyörűen el lesz baltázva minden előzetes elképzelés, hogy öröm lesz nézni... Eleve kész művészet arra a helyre és hiba nélkül végrehajtani az ugrást, ahova elterveztük. Ez persze tragikus következményekkel járhat, lehet rajta bosszankodni, de azért valljuk be, nem életszerűtlen a dolog! A II. világháború idején az ejtőernyősök veszteségei mindig nagyon komolyak voltak (lásd Ramcke csapatai Krétán, a 82. és 101. légihadosztály Normandiában és Arnhemnél), a földet éréskor számos baleset, lábtörés, stb. történt, sok katona és egység teljesen szétszóródott, felmorzsolódott a célterületen, de olyan is volt, hogy szegény 1. lengyel ejtőernyős dandárt sikerült pontosan a 2. SS-páncéloshadtest ölelő karjaiba ledobni... Szóval ha mindezt számbavesszük, akkor beláthatjuk, hogy a tökéletesen végrehajtott ejtőernyős ugrás a valóságban is ritkaságszámba ment!

Aztán ha már két lábunk alatt érezzük a földet, túl sok meglepetés már nem fog érni a MOHA-ban. A feladatok nem túl különlegesek, és bár az akció meglehetősen pörgős, igazából nem sok olyan lehetőséget kapunk, ami a korábbi MOHAA-ban vagy a Call Of Dutyban ne kapott volna szerepet. Talán egyedül a fegyverek fejlesztését lehet kiemelni, amelyek a játék előrehaladtával, kitüntetések halmozásával válnak aktívvá. A stukkerek persze a kor amerikai gyártmányai, ezeket is ránézésre ismerjük már minden hasonló játékból. Szóval minden precíz és minden korhű...

...lenne, ha a fejlesztők szobájába nem tévedt volna be valami sci-fi rajongó idióta! Hasonló helyzetben a team valószínűleg harsányan kiröhögte volna az ipsét, aztán gyorsan megmutatják neki az ajtó felé vezető utat, de jelen esetben sajnos másként történt (biztos valami nagyfejes kölke volt a csávó). Ugyanis a (kezdetben tényleg korhű) programba beleillesztettek néhány abszolút felesleges ökörséget, ami csúnyán levon az élvezeti értékéből, legalábbis azoknál, akik egy alapvetően történelmi jellegű játék esetében nem tolerálják az ilyen húzásokat. Az még hagyján, hogy a Der Flakturm címet viselő utolsó küldetésnek sincs semmi köze a valósághoz (egy óriási légvédelmi betontorony monstrumot kell megrohamozni, ilyen már alapból nem létezett. Ostobaság is lett volna hasonló marhaságra pazarolni a végnapjait élő Birodalom amúgy is szűkös nyersanyagait, amely ráadásul teljesen életszerűtlen módon egy helyre koncentrálja a légvédelmet). De az már tényleg bicskanyitogató, hogy gázmaszkos mutánskatonákkal kelljen harcolnunk, akik SS mundérban feszítenek, és nem haláloznak el egykönnyen. Röhej! Már a Return to Castle Wolfenstein esetében is irritált az ilyesmi, de ott még kínnal-keservvel túl tudtam magam tenni rajta, itt viszont már nem. Miért kellett ez??

A játékélményt sajnos megfertőzik ezek az ötletek, pedig a játékmenet amúgy elég izgalmas. Igaz, az ellenséges katonák viselkedése nem túl kifinomult, de ez a hasonló programoknál is előfordul. Az egyjátékos mód nem köt le sokáig, nincs sok küldetés, és azokat is viszonylag rövid idő alatt le lehet gyűrni. Viszont addig azért kellemes szórakozást nyújt, az Unreal 3 motor csodálatos környezetbe helyezi az akciót. Végletekig menő részletesség, szuper effektek, óriási bejárható területek jellemzik a MOHA-t. Talán a grafikai elem a legnagyobb erőssége a játéknak. Ugyanide tartoznak a hangok is, amelyekbe szintén nem lehet belekötni.

A Medal of Honor sorozat mindig híres volt az erős multiplayer részről, az Airborne esetében is így van. Az egyjátékos küldetések végigpörgetése után a multi továbbra is fenntartja az érdeklődést. Csapatok közötti versengéseket folytathatunk sima deathmatch formájában, avagy ejtőernyős ugrással is zuhanhatunk a játéktérre, ha a Szövetséges oldalt választottuk. A germánok színeiben természetesen a „vendégek” fogadása lesz a feladat. Továbbá vívhatunk ejtőernyős ütközetet is, amely a pályán elhelyezett zászlók birtoklásáért folyik. Szóval a módozatok nem mennek újdonságszámba, de a játékélmény minden bizonnyal jelentősen meghosszabbítja a MOHA szavatosságát.

A Medal of Honor: Airborne nem lesz olyan kultuszjáték, mint amilyen az elődje volt, nincs meg benne az újdonság varázsa, vagy az olyan jellegű fogósság, amely más hasonló játék fölé emelné. Viszont így is élvezetes órákat lehet mellette eltölteni, a magyar felirat pedig a hazai játékosoknak dolgát segíti. Súlyos hibának tartom azonban, hogy a játék megbízhatósága elég gyenge lábakon mozog, már a telepítés is okozhat megoldhatatlannak tűnő problémákat a program futtatásában. A már említett zombiirtós hülyeség meg csak a hab a tortán. Szóval többet is ki lehetett volna hozni ebből a játékból, de az FPS rajongók szemében valószínűleg így is célt ér a MOHA.